Frederick Smith emléknaplója:
Azért írom ezt a naplót, hogy az emberiség a jövőben ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, amiket mi elkövettünk a kutatásaink során, és hogy felkészültebbek várják a háborút.
1961. április 03.
------- MÁSODIK BEJEGYZÉS -------
Emlékszem, 1904. október 25-e volt. Akkor kezdődött életem egyik legmegrázóbb, de mégis legnagyszerűbb kalandja. Tizennégy éves voltam. Szüleimmel érkeztünk az Antarktiszra az Angol királyi flottával, utánpótlás felszerelést szállítottunk egy bálnavadász telepre. Életem első hajóutazása volt. A raktár részen segítettem a pakolásban. Édesapám a szállítmányért volt felelős, édesanyám orvos volt és a telepen lévő betegek ellátása miatt jött erre a zord helyre. Engem nem tudtak otthon elhelyezni senkinél, így kaptam meg ezt a lehetőséget és nagyon örültem neki, hogy elkísérhetem a szüleimet. A hajón kb. 50-60 fő utazott, többségük a legénység tagja volt, de 15 katona is velünk tartott, akik a támadásoktól védtek volna meg minket. Legalábbis akkor még ezt így tudtuk. A fedélzeten utaztak még szánhúzó kutyák is, mert azokkal lehetett csak megközelíteni a telepet.
A sok pakolástól néha hulla fáradt voltam, de a rakodókkal nagyon jó barátságba kerültem. Különösen George-dzsal, aki rengeteg kalandos történetet mesélt az utazásaikkal kapcsolatban. Nagyon élveztem az utazást, bár a végén - ahogy közeledtünk az Antarktisz felé - irtózatosan hideg volt. A hajnali órákban kötöttünk ki teleptől úgy 5 km-re. Tizenöten szálltunk le a hajóról, nagyrészt katonák. A hátralévő utat a jég hátán tettük meg kutyaszánnal a telepig. Mát pirkadt, amikor a telephez értük. Furcsán kihaltnak tűnk, mintha a munkások, sőt még az őrök is aludtak volna. Úgy festet, mint egy szellemtanya. A többiek is furcsállták a nagy csöndet a telepen. Az admirális kiadta a parancsot a 6 katonának, hogy keressék meg az embereket.
------- MÁSODIK BEJEGYZÉS -------
------- HARMADIK BEJEGYZÉS -------
Miután a katonák elindultak, az idő egyre rosszabb lett. Hirtelen feltámadt a szél és elkezdett esni a hó. Legalábbis mi úgy éreztük, de csak a szél kavarta fel a porhavat. Az Admirális azt javasolta, hogy az egyik már átkutatott házba pakoljuk be a felszerelést, és fűtsünk be a hideg miatt, amíg a katonák visszatérnek a keresésből. Az egyik legnagyobb barakkba mentünk be. Az épület úgy nézet ki, mint egy hatalmas csarnok, a közepén egy óriási lyukkal, ami le volt fedve egy még nagyobb vaslemezzel. Az épület 2 szintes volt. Az alsó szinten 10 nagyobb elkerített rész volt, ahol a bálnazsírokat tartalmazó hordókat tárolták. Középen egy nagy egybenyíló helységet láttunk, ahol asztalok és székek szanaszét hevertek a földön. Az épület oldalán ablakok voltak, amik beengedték a fényt, így eloltottuk a petróleumlámpáinkat.
Ahogy körbenéztünk a helységben, észrevettük, hogy a falak tele voltak feljegyzésekkel és térképekkel. Édesapám felfedezte, hogy a tetőn beesik a hó, pont az édesanyám vállára. Felnézett, és egy nagy lyukat látott a tetőn. Az Admirális két csoportra osztotta az embereket. Én a szüleimmel és George-dzsal tartottam az emeletre. Az Admirális, 2 másik pakoló és 1 katona a lenti helységeket vizsgálta át.
------- HARMADIK BEJEGYZÉS -------
------- NEGYEDIK BEJEGYZÉS -------
A lépcső a csarnok hátsó részében volt. Mivel itt nem voltak ablakok, ezért meggyújtottuk a lámpáinkat. Ahogy lassan haladtunk előre nagyon erős fojtogató szagot éreztünk. Még soha nem éreztem ilyet. Felértünk lépcső tetejére, és egy sötét folyosón találtuk magunkat. Elindultunk előre az orrfacsaró bűzben. Minden lépés után egyre erősödött bennem a hányinger érzete. A folyosó 2 oldalán több ajtó is volt. Édesapám és George ment elől, én édesanyámmal hátul világítottam. Amikor George-ék beléptek az első szobába és körbenéztek, szörnyű látvány fogadta őket. A falakon hatalmas piros foltok voltak. Amikor beljebb léptek a szobába, édesapám elbotlott egy feldöntött székbe, és a földre zuhant. George azonnal utánakapott, de a nagy kapkodásban kiesett a lámpa a kezéből és édesapám mellett a földre esett. Abban a pillanatban édesanyám odafordult, hogy megnézze, nincs-e semmi baja édesapámnak. Ekkor hirtelen sikítani kezdett. Soha nem hallottam még senkit olyan hangosan sikítani, mint édesanyámat. Akkor. A látvány leírhatatlan volt.
------- NEGYEDIK BEJEGYZÉS -------
